Például attól a majd négyórás autókázástól, amit Szeged és Galyatető között tettünk meg ma, 2013-ban, már a fenekemet nem éreztem az autóban, viszont 11 éve ugyanezt 9 óra időtartam alatt vonattal és busszal abszolváltuk. Jómagam, Férj, két hátizsák, három sporttáska és egy semmire nem használható, de csinos női táskácska, két vasútvonalon és aztán buszon. Most, 2013-ban már eléggé szöttyedt királylány vagyok, úgyhogy el nem tudom képzelni, hogy ezt mi hogyan is zötyögtük végig anno – kényelmes lettem ezen a téren, de a hátsóm is nagyobb már, mint anno volt.
Még mielőtt az egész blogbejegyzés a fenekemről szólna: csütörtök este az egyik ifjú kolléga megkérdezte, rámutatván a tájra: itt a nagy büdös semmi legtetején mégis mit lehet csinálni 11 napig egy nászúton? Először azt feleltem neki, hogy ööööööööö, aztán elpirultam, majd rávágtam, hogy tulajdonképpen semmit, de pont ez volt a célja. Amikor belekotortam az emlékeimbe, az első, ami felötlött, hogy egyszer pisiltem az egyik erdő mélyén egy fa tövében. De ezt nem meséltem el neki.
Emlékszem, 2002. májusában 16 órakor hullafáradtan megérkeztünk az Andezitbe és valami kegyetlenül éhesek voltunk mindketten. Mivel aznapra sem ebédünk, sem vacsoránk nem volt, rákérdeztünk arra, hogy ugyan merre van itt a bolt, mert talán vennénk egy kenyeret meg felvágottat. Egy zavart heherészést kaptunk válaszul a recepción, majd közölték, hogy a Mari néni majd reggel jön. Ez tényleg tök jó, majd nagyon fogunk örülni a Mari néninek reggel, de bennünket talán a kenyér és a felvágott jobban izgatott. Kiderült, hogy Mari néni a kulcsa mindennek, mert ő üzemelteti az egyszem galyatetői boltot, ami ilyen későn már nincs nyitva, de majd tényleg jön reggel és addig igazán zabáljunk a friss hegyi levegőből és hagyjuk abba a nyikorgást.
Ha már nászút, bíztunk abban, hogy a boltból majd pezsgőt is veszünk, de ugye az egész ötlet megbukott ott, hogy másnapig a bolton ott feszült a zárva tábla.
Persze Férj akkor is olyan típus volt, hogy nála nem voltak ilyen vicces kis akadályok, hogy nincs bolt, mert azt mondta, nem bolt kell nekünk, hanem kaja és pia. Két menetben felpakoltuk a rengeteg táskáinkat a szobánkba, majd elindultunk felfedezni a környéket. Találtunk egy frissen nyitott panziót, ahol beszélgettünk a tulajjal, lefittyesztettük a szájaszélét, mert nem nála szálltunk meg és vettünk tőle valami horron áron pezsgőt. Kenyere neki sem volt, pedig akkor még nem is ismerte senki a Nobit, aki szerint a fehérkenyér pont olyan halálos szer, mint a vigyoricigi vagy a disznótoros. Kenyeret találtunk egy étteremben, vagyis hát…… szóval volt náluk a fagyasztóban kilós vekni, azt úgy ahogy volt, hót fagyott állapotában megkaptuk. Egy étteremben, khm….vágod? Ott meg kaja sem volt, mert csak hétvégeken voltak nyitva és csak a végtelen szerencsénknek volt köszönhető, hogy valaki mégis ajtót nyitott nekünk. A végtelen szerencse szóösszetételt mondjuk jobb szerettem volna a lottó ötös megnyerésekor használni, de hangos röhögések közepette, már sötétedéskor tértünk vissza a szállásunkra. Volt nálunk egy üveg pezsgő, ami meleg volt, meg egy kőkemény és marha nehéz lefagyasztott kilós kenyér, ami még másnap sem olvadt fel.
Valamivel csak elcsaptuk az időnket aznap este és a többi napokon is. Kirándultunk Parádsasváron az üveggyárban, pizzáztunk Gyöngyösön és az esküvőre kapott videókamerával unásig forgattam vagy öt kazettányit. Olyan filmek készültek, ahol Petra és/vagy Férj mosolyog egy fa mellett, Petra és/vagy Férj mosolyog egy másik fa mellett, Petra és/vagy Férj integet egy bokornál. (Nem, a Petra pisil a fa tövében jelenet nem lett lefilmezve.) Ja, meg egyszer levideóztam négy macskát, akik napoztak egy teraszon Parádsasváron.
Most így belegondolva, tényleg nem csináltunk semmit abban a 11 napban. Csend volt, béke és nyugalom és rajtunk kívül pár idősebb nénibácsi lézengett a szállóban és a környéken. Persze az egyszem kiránduló általános iskolai osztályt rémesen csivitelő hangú tanárnénivel akkor kaptunk be, amikor egy elhagyatott erdőben akartunk Férj meg én…… izé, de elbújtunk egy tüzifa tároló kis házikóban, amíg elvonultak, ám mivel túlzottan röhögtünk, inkább visszamentünk a szobába……aludni.
