Most így belegondolva, tényleg nem csináltunk semmit abban a 11 napban. Csend volt, béke és nyugalom és rajtunk kívül pár idősebb nénibácsi lézengett a szállóban és a környéken. Persze az egyszem kiránduló általános iskolai osztályt rémesen csivitelő hangú tanárnénivel akkor kaptunk be, amikor egy elhagyatott erdőben akartunk Férj meg én……  izé, de elbújtunk egy tüzifa tároló kis házikóban, amíg elvonultak, ám mivel túlzottan röhögtünk, inkább visszamentünk a szobába……aludni.

Jó reggelt,

kétnapos céges akadémián voltam Galyatetőn. Most érkeztem haza és tényleg úgy is érzem magam, ahogy kinézek, keresgetem a betűket a billentyűn és elmosódik a monitor, de gondoltam, becsipogok, mert jó híreim vannak.

Tegnap levelet kaptam a Cafeblogtól, miszerint felvettek engem a Vip programjukba, úgyhogy szépen ez a blog majd most átcuccol oda. Technikai adalékokat is leírtak, hogy mit és hogyan és hol kell majd megcsinálnom, élesítenem, meg személyre szabnom, de a levél ezen részét egyelőre agyi kapacitáshiány miatt még nem fogtam fel. Céges rendezvényen voltam, ami mindig nagyon komoly és üzleties, úgyhogy este bográcsoztunk, meg volt egy retro diszkó is, amin véletlenül hajnal kettőig szíveskedtem résztvenni. És miközben én teli torokból üvöltöttem a vááájemszíéjt, valamint lenyomtam egy komplett flabélos edzést gép nélkül a Waka wakára seggrázva, nem is sejtettem, hogy ilyen megtiszteltetésben lesz részem.

A Caféblog a levelében kitért arra, hogy nem kell a jövőben sem sminktippekről írnom, pedig már beleéltem magam abba, hogy feltétlenül elmesélem nektek, hogyan lehet tök különbözőre kihúzni szemceruzával a szemet, hogy a végeredmény bohócosan béna legyen. Bár az is lehet, hogy csak velem fordul elő szemceruzázás közben az alábbi lamentálás: nem egyforma, jé, ez hosszabb, na most ez a hosszabb, ez meg a vastagabb, ezt meg már elkentem. (Itt hívom fel a figyelmet és ismétlem el: ebben az előző félmondatomban a szemceruzával alkotott szem alatti kis csíkról írtam!)

Szóval nemsokára jelentkezem odaátról, csak most alszom.

Jó reggelt,

amióta létezik a nagy kék halál, az a bizonyos legnagyobb közösségi portál (tudjátok, ami kockásít - nem hasat, hanem fejformát), az ilyen születésnap-névnap dolgok mindennaposak. Az ember lányát felköszöntik vagy kétszázan és ez szerintem valami szenzációs. Aztán ő is minden nap felköszönt mindenkit, akit jelez a rendszer és tudja, hogy odaát a fogadó fél is pont annyira örül, mint ahogyan ő tette.

A facebook óta szüli- és névnapjaimon picsogósan boldogsághormonos állapotban vagyok, mert jön az az ötvenhárom levélke, száztizenkettő üzenőfali bejegyzés és én frissítek és lájkolok és megköszönök, esetleg belefordul az egész egy párbeszédbe is, ahol előjön az "És veled mizú?" szintű röpke trécs is és bár igen, egész más volna a belvárosban egy kávé mellett összefutni az illetővel, meg az ember ne élje az életét a gép előtt, és egyéb magasröptűségek, de ezek akkor is jók. Előhoznak múltbéli emlékeket, agyalásokat, nevetéseket és még inkább ünnepnappá teszik az adott napot.

Ma van a névnapom és kaptam fülhúzást húsz éve nem látott távoli rokontól, volt kollégától, volt szomszédtól, beszélgettem tíz perceket a semmiről olyannal, akit valahonnan a gyerekkoromból ismerek, már nem ismerném fel az utcán, de ma rám szánt tíz percet az életéből.

Persze vannak vicces felköszöntések is, már volt, aki két napja felköszöntött, mert mintha mostanság lenne a névnapom, én meg utána egész nap azt próbáltam, hogyan hangozna a teljes nevem Jeromosként.

Három éve nagyon kedvesen rámírt valaki és boldog névnapot kívánt.......augusztusban, Lajos napján. Pár pillanatra kikerekedett a képem és a tekintetem, lecsekkoltam, hogy nem történt-e rajtam drasztikus változás, esetleg átaludtam-e egy életet, de nem, Lajos és Patrícia napján ő rosszul hallotta a rádióban ez utóbbit, Petrának hallotta és én onnantól Lajos lettem. Vagy Patrícia.

Kaptam két rajzot a gyerekektől. Viki egy anyukát rajzolt szöszi picibabával, Lacika pedig virágokat, hegyeket és űrhajókat - bár nem biztos, hogy űrhajók, csak nem merem megkérdezni tőle, hogy mik is azok. Amióta megdícsértem, milyen szép asztalt rajzolt és utána két napig duzzogott, hogy a báránykáit leasztaloztam, félve futok neki ilyeneknek.

Nemsokára pedig felbontok egy üveg rozét és koccintok az egészségetekre. Köszönöm a mai napot nektek :) .

Petra

utóirat, mert ez ebben a másodpercben hangzott el.

Viki (10): Anyaaaaaaa, nézhetem a Disney csatornát?

(A csatornának akkora a népbutítási faktora, mint a magyar kereskedelmi adók valóság show-i, így maximálisan tiltva van a lányom tőle. Ma már ugyanis nem Mickey egér és Hófehérke az adó sztárjai, hanem Miley Cyrus vagy Selena Gomez, meg azok a kislányképű, elvileg fiúkák, akiknek megjegyzendő nevük sincs és lényegében tök egyformák.)

Én: Na jó, tíz percig nézheted.

Viki: Húdejó, imádlak anyuci!

Lacika (7), rezignáltan: Ma van anya névnapja. Biztos ezért ennyire aranyos.

Most lépek és rozé előtt elbeszélgetek a fiammal, hogy én mindig aranyos vagyok és nagyon remélem, hogy erre a mondatra teljesen spontán fog bólogatni mindjárt.

utóirat kettő: Bólogatott.

Én: - Öhm, izé, találtam egy mikrohullámú sütőt. Kéne nekünk egy új mikrohullámú sütő.

Férj: - És milyen?

Én: - Lila.

Férj: - Hihi, úgy hallottam, mintha azt mondtad volna, hogy lila.

Én: - Mert azt mondtam, hogy lila.

Férj: - Ehem, biztos szép.

Én: - Szép, megmutatom fotón a neten.

Megmutattam. Ezek után:

Férj: - Ez lila.

Én: - Nem ezt mondtam?

Férj: - Nem akarnál fehéret?

Én: - Van bordó is, bár inkább piros.

Férj: - Napláne.

Én: - Figyi, te pasi vagy. Te ezt nem érted. Most képzeld el: van egy ENNYIRE cuki lila mikrohullámú sütőd. Gombokkal, kijelzővel és biztos még süt is, mikrohullámon. És lila. Csak gondold el: lehetne venni sütő tiszteletére ilyen lila függönyt is a konyhába, a falakat át lehetne festetni eggyel halványabb lilára, meg van már tök szép lila konyhabútor is.

"Na majd még megbeszéljük ezt" felkiáltással kaptam egy búcsúpuszit tőle, amivel a témát egyelőre lezárta. Én meg még nem vetettem be érvként az "amúgy is van lila körömlakkom is már"-t, mert az ember lánya ne puffogtasson el mindig minden puskaport előre.

Drukkoljatok, tényleg annyira .......... lila. :)

Jó reggelt!

Fiam mai üzenőfüzeti beírása:

Tisztelt Szülő!

Lacika tanulási idő alatt a radírral dobálja osztálytársait! Kérem, beszélgessen el vele!

Köszönettel, Osztályfőnök

..........

Elbeszélgettünk.

Ezentúl tanulási időn túl fog radírral dobálózni.

Petra

Jó reggelt,

rövidke bekukucs egy erősen fáradt csajtól:

Minden szülő rémálma hétköznap telefont kapni abból a tagintézményből, ahol gyermeke napközben elvileg biztonságban és békességben leledzik. Azonnali agyhalál meglátni a telefonkészüléken a bejövő hívásnál az iskola telefonszámát, hang ki sem jön az ember torkán olyankor, amikor beköszön, sőt, nem is köszön, csak azt vakkantja be hívásfogadáskor, hogy "baj van?"

Majd meghallja a tanerő udvariasan csicsergő hangját, aki vagy három percig (óráig) mutatkozik be, miszerint ő az xy-né Évike néni, a blabla általános iskola tanítónénije tecciktudni - no itt már végképp totális a pánik.

- Baj van? - kérdeztem én ma délben, belefojtván Évike nénibe a bemutatkozást.

- Nincs baj, de azért van, de nincs. - hangzott az informatív válasz, amitől én egy picikét sem lettem nyugodtabb. Akkor még nem sejtettem, hogy tíz másodperccel később már megkönnyebbülten röhögök bele az éterbe, mint a fakutya (bár ha belegondolok, fogalmam sincs, hogyan röhög egy fakutya, meg miért is kéne neki röhögnie).

Történt ma ugyanis, hogy az iskolában beindították a fűtést, a radiátor viszont ettől sokkot kapott, meglazult a szelepe és sugárban borította be meleg vízzel az öltözőt, ahol az énkislányom és még pár tízéves kollegina teljes napi ruhatára várta, hogy a tulajaik visszahúzzák magukra a tornaórát követően. Évike néni tehát informált, hogy leszek szíves váltás ruhát transzportálni a suliba, mert a gyerek elvan még a tornadresszben meg egy, a talált tárgyak dobozban talált égtudja milyen állapotú koszos kardigánban, de ebben talán nem biztos, hogy jó ötlet hazamenni. És vigyek cipőt is, mert az edzőcipője eléggé cuppog a víztől, amit azért már kiöntöttek belőle.

Zajlik az élet tehát, de ez a hír még mindig jobb, mint a két évvel ezelőtti, amikor szintén villogó telefon, Évike néni, heherészés, majd jött az egyenszöveg:

- Nincs baj, de azért van, a Viki eltaknyolt az udvar betonján és arccal (nem kézzel, nem lábbal, nem hassal, rögtön arccal) tompította az esést.

Itt hangzott el az a mondat, amelyet azóta jó párszor idéztem már: - Anyuka, ne tessék megjedni majd a gyerektől, agyrázkódása nincs.........csak kissé csúnya.........

Ilyetén izgalmaktól mentes további szépeket,

Petra

Jó reggelt,

pár napja agyalok azon, hogy átcuccoltatom a blogomat egy másik alapszerverre. Egyrészt hatékonyabb technikai hátteret biztosítanának, másrészt lehet, nem ingyen püfölném a betűket, harmadrészt adnának egy olyan szakmaiságot is a blogoknak, amelyben igazi és hús-vér újságírók véleményeznék az irományokat. Nekem ez utóbbi volna igazán fontos, mert annyira új terület még nekem ez a nyílvános írkálás, hogy szükségesnek vélem a visszajelzéseket. És okés, hogy visszajelzés értékű, ha Férj a térdét csapkodja egy-egy írásom láttán, a kolleganőm meg leguggolvva röhög valami poénomon, reggelente pedig, amikor belépek a mindannapi flabélos edzésemre, a tulaj azzal fogad, hogy hehe, nagy a talpam, de ezek azért zömmel elfogult vélemények. Nem vallom be, de iszonyat jó ezeket bezsebelni, így köztünk szólva.

Viszont van egy kitétele ennek az új felületre költözésnek: női témában kell írkálnom. No, ezen a női téma dolgon peng az agyam már napok óta, mert a bánat tudja, mennyire női téma az, hogy van egy kótyagos macskám, éhes lettem Budapesten, vagy a fiam szavalt az iskolai évnyitón.

Egyáltalán, mit is takar a női téma? Írjak celebekről? Az a gond, hogy kereskedelmi tévét nem, vagy csak nagyon limitáltan nézek, valóságshow-t a Vikivel való veszélyeztetett terhességem alatt láttam utoljára, amikor úgy kellett végigélnem 40 hetet, hogy a végére már elunta magát minden szürkeállományom: otthon kotlottam pihengetve és felpolcolt lábakkal és végignéztem, ahogy a később megzakkant BB Évi megnyeri az első Big Brothert.

Bulvárt viszont olvasok a neten. Az ügyfelek ugyanis két témáról szeretnek társalogni. Van aszongya a sógor-szomszéd-sarki közértes vagy a saját betegségei zavarba ejtő részletekig menő elmesélése, illetve a különböző celebek szapulása, valamint a sorozatok. Nagyon tudok az első témán együttérzően mosolyogni és hűházni, a másodikon viszont leakadok, mert igazán fogalmam sincs, mit tudnék hozzászólni ahhoz, hogy a Miki a Barátok köztben megint rányomult a Nórára. A mit is szólok a Szulejmánhoz illetve a szerintem is megdöbbentő képsorokat közölt-e a Kókusz Plusz kérdésekre pedig végképp nem tudok mit mondani.

Így jobb híján olvasom az egyik bulvármagazin honlapját, hogy legalább az alap műveltségem meglegyen. Ott olyan mélységű cikkeket lehet tanulmányozni, amelyekből megtudom, hogy Kiszel Tünde már szedeti a szemöldökét, Liptai Klaudia új pasija vagy húsz évvel fiatalabb nála, a valamelyik VV sztár pedig véletlenül Dubai-ban tartózkodik és ott jó neki. Pár hete viszont már reszkető kézzel nyomok rá a bulvárlap címére, mert sikerült sokkot kapnom az egyik cikktől, amelyben megtudtam, hogy Mc Hawer az elvonón beleszeretett VV Évába. Erre a hírre Te. Jó. Ég. felkiáltással reagáltam és úgy éreztem, a bulvár újságírásnak megtaláltam az abszolút mélypontját.

Véleményem a celebekről meg nagyon nagyon nincs, ugyanis szeretek saját véleményt alkotni mindenkiről, így például Détár Enikőről is pár éven át elolvastam mindenféle összezutyult cikket, de mint színésznő, nem mentem bele az össznépi káromkodásba és nem tudtam azt mondani róla, amit mindenki más. miszerint ő csak egy műnő, aki tehetségtelen, meg depressziós, meg semmit nem ér. Ellenben két éve ő volt az egész napos háziasszonya egy céges rendezvényünknek, ahol nem csak felkonferált, de szavalt, énekelt és táncolt is, nos azóta saját véleményem van róla, ami csak az enyém, és ennek megfelelően őt tartom az ország egyik legnagyszerűbb művészének.

Szóval a celebek témaköre kilőve, nem tudnék róluk írni, ha meg mégis, az ritka unalmas lenne.

Írjak sminktippeket vajon? Életemben négyszer volt az arcomon alapozó, egyszer az esküvőmön, egyszer az esküvőm előtti próbán, egyszer valaki más esküvőjén, meg egyszer egy budapesti ingyen sminknél, ahol megállítottak, kisminkeltek, úgy néztem ki, mint a saját nagymamám, majd nagyon csúnyán káromkodva engedtek el, mert nem akartam hétezerkilencszáz forintért alapozót vásárolni náluk. Bevallom, próbáltam én magamra kenni ilyesmit s.k., de úgy néztem ki utána, mint akire rádőlt egy szoláriumcső, foltos voltam és természetellenesen ....... hogy is mondja ........ igazán csúf.

Műkörmöm egyszer volt, mert buliból elmentem próbakéznek egy műkörmös tanfolyamra. Elképesztően élveztem a dolgot és pontosan két napig meg is maradt a kezemen mind a tíz darab, nem is értem, miért kellett nekem műkörmökkel cicakonzervet nyitogatnom, de kettő ettől a dologtól lerepült és utána megmaradt nyolc, amiket aztán én piszkáltam le további két hét elteltével.

Női téma lehet továbbá a receptek leírkálása. Tegnap csináltam zöldséglevest és sertéspörköltet házi tarhonyával és finom lett mindkettő, kicsit csípős. Pont. Írjam-e le a receptjeit? Minek.. Ma pedig vajat kezdtem köpülni, mert megmaradt egy liter házi tejem, ami már bepimpósodott,  és tegnap este elolvastam, hogyan lehet belőle vajat varázsolni. Egyelőre szerencsétlenkedem az egésszel, most azért menekültem be ide írni nektek, mert a konyhám már tiszta dzsuva a tejsavótól.

Viszont akkor máris odakerültem a "Hogyan takarítsunk hatékonyan a konyhában?" témakörhöz, ami ismét női téma lehet, de pillanatnyilag akárhogy is töröm a búrám, egy mondatos írást tudnék kreálni erről: "A konyhában áll a trutyi, én meg szépen megyek és lesúrolom." Izgi..

Szóval egyelőre tanácstalan vagyok, de majd jól gondolkodni kezdek és ezt a feladatot is megoldom. Addig is marad ez a felület, ahol köszönöm, hogy jó páran követitek a szövegelésemet.

Petra

Jó reggelt,

kaptam egy levelet, amelyben egy kemény kritika fogalmazódott meg, miszerint még nem írtam Kifliről. Kifli a macskánk. Négy hónapos, szőregi cirmos és kislány. Népes családból származik, így általa rokoni kapcsolatba kerültem az egyik volt kolleganőmmel is, akinél Kifli bátyja lakik.

Kifli itthoni szerepköre eléggé behatárolt: az a feladata, hogy cuki legyen. És pont. Ennyi. Ehhez képest azért csinál mást is, tegnap könyékig kupászkodott a táskámban, ma reggel meg a mosogatóból szedtem össze és egyszer véééééletlen széttépte a Viki leckés füzetét is, amitől a Viki annyira nem szomorkodott, én meg szimplán röhögtem, de azért jól leszidtuk a macskát és azt mondtuk neki, hogy irgumburgum.

Ez egy tíz éves harc, hogy ő idekerülhetett, mert onnantól, hogy a lányom valami öntudatra ébredt, folyamatosan küzdöttünk azon a témán, hogy ide hozzánk kerülhessen valami állat. Kutya, macska, hörcsög, tengerimalac, süni, madár, aranyhal, meg mindenféle népség.

Két nagyon erős érvem volt, miért NEM jöhetnek a lakásunkba holmi állatok. Egyrészt azt mondtam, már miután a Lacika is megszületett, hogy nekem gyerekeim vannak, így én őket tartom itthon, másrészt ráirányítottam a figyelmet a sarokban lévő pókra, a nyáron döngő szúnyogokra és egyszer halált megvető bátorsággal kihajkurásztam a lakásból egy lódarazsat, sőt, azt is mondogattam, hogy lakik itt minálunk kétszáztizenhét plüss, de ezek az érvek csupán idén tavaszig álltak helyt. Tavasszal ugyanis a gyerekek beerősítettek Férjjel, aki szintén nyikorogni kezdett azon, hogy kell ide hozzánk egy állat.

Így én márciusban beadtam a derekamat és gondolkodni kezdtem a témában: két hónap gondolkodási időt kértem. Először az az ötlet játszott, miszerint jöjjön ide egy hörcsög. De én még élesen emlékeztem a kilencedik születésnapomra, amikor én kaptam ajándékba egy dagi hörcsögöt. Ő aztán másnapra lefialt nyolc kicsit, egyet megevett és így rögtön egy nagycsalád élt minálunk. Vicces volt, amikor a hét kicsi izé meg az anyjuk egyszerre veszett el a lakásban és az anyám meg én négykézláb rohangáltunk őket összeszedni a kanapék-fotelek alól. Az anyuka hörcsög aztán nem sokkal később meghalt, anyám elajándékozott hat kicsit és maradt egy, aki bár egészében aranysárga volt, de a szeme körül volt egy fekete szőrcsomó. Konkrétan úgy nézett ki, mint akinek bevertek, de nekem ő kellett. Abban az évben nyáron pedig símán bekajáltam azt, amikor egy napon anyám azzal fogadott, hogy Szemecskét elvitte valaki és majd visszahozza. Persze, nem hozta vissza őt senki, anyám azon drukkolt, hogy legyek annyira szenilis, hogy megfeledkezem róla, de én még éveken át nyögtem azon, hogy az a baromarcú, aki elvitte Szemecskét, igazán hozza most már vissza.

Férj halakat és akváriumokat akart, de én kategorikusan kijelentettem: az az állat, aki majd nálunk lakik, egy alap tulajdonsággal kell rendelkezzen: szőrösnek kell lennie.

Lacika rögtön rávágta, hogy akkor kutya jöjjön, de a hajnali és esti pisiltetős sétáltatás feladatára azt válaszolta, hogy az majd jól az én melóm lesz, úgyhogy rekord gyorsasággal lett elvetve a kutya ötlete.

Végül a két hónap gondolkodási idő leteltével összefutottam Marcival, aki egy éves volt és gyönyörű és akinek a kellőképp nagy étkű anyukája épp gombölyödő pocakkal várta az újabb alom érkeztét. Döntöttem: cicánk lesz ebből az alomból fogjuk hazahozni.

Elkezdődött ismét jó pár hét viaskodás itthon, mi is legyen a macska neve. Mind a négyen felírtunk egy-egy cetlire négy nevet, amiket aztán demokratikusan átbeszélgettünk. Illetve átbeszélgettem, mert átvettem a diktatúrát és kihúztam a család listájából minden olyan hülyeséget, ami átlag macskanév: fekete filctollat kapott a Mirci, Cirmi, Mici, Muci típusú névkezdeményezés és maradt az én cetlim, amin szerintem nagyon egyedi nevek álltak, mint Nokedli, Zokni, Kifli és Zizi. Kézfeltartásos szavazással már akkor megszületett a Kifli név, amikor az alany még nem.

Kifli júliusban költözött hozzánk nyolc hetesen és nagyon megrémülve. Lacika egyetlen aggálya csupán az volt, ugye Kifli nem fogja megenni az ő Kiskutyáját, aki hat éves és plüss, de azt kamuztam neki, hogy a macskák nem esznek kutyákat és nagyon titkolom a Lacika előtt, hogy bizony megtörtént már, hogy Kifli megharapdálta Kiskutya fülét.

Az első napokban folyton elveszett és nem akart a Lacikával bújócskázni, két éjszakán meg siránkozott és vele együtt a Viki is, aki abból csinált lelki kérdést, hogy hogyan lehettünk annyira dögök, hogy elrángattuk a kisbaba cicát az anyukájától.

De azóta már eltelt két és fél hónap, Kifli teljes körű családtag, a harmadik gyerekünk, bár utána nem kapok családi pótlékot, ami szerintem felháborító.

Talán be tudok ide aplikálni egy fotót Kifliről és Kiskutyáról, további szépeket!

Petra

Jó reggelt,

2008-ban Viki még öt éves volt és esténként meséltem neki. Kitaláltunk egy mesevilágot, amelynek a főszereplője Soma mókus volt. Soma mókussal minden nap történt valami nagyon érdekes, hol trolizott, hol pizzát evett, megkóstolta a kakaót vagy átélt egy nagy vihart. Látott tűzijátékot, fázott télen és két év alatt, amíg én minden áldott este meséltem róla, még szerelmes is volt.

Róka és Pillangó, ők voltak Soma mókus legjobb barátai, de előfordult a mesében Az Egér Sárga Esőkabátban, aki Már Látott egy Igazi Elefántot is. Soma mókus szerelmét pedig Rebeka mókusnak hívták, aki egy roppant kis élelmes csajszi volt.

Pár mesét leírtam anno, de sajnos egy totálisan elromlott laptop szintén megnyekkent memóriája miatt csak az első mese maradt meg. Az első, amelyben Soma mókus találkozik a lányommal, Vikivel.

Fogadjátok szeretettel,

Petra

Soma mókus és a Kicsi Ember

Soma mókus a Tisza partján él, a Boszorkány szigeten, ahol van egy nagy erdő és az erdő körbefon egy tisztást. A tisztás szélén áll egy nagy tölgyfa, a tölgyfában egy tágas oduban lakik együtt Anyumókus, Apumókus, Pöttömmókus és Soma mókus. 

Anyumókus a legjobb mókusmami a világon. Meleg a hangja és puha az ölelése. Apumókus erős, tekintélyes és annyira jó vele kirándulni. Pöttömmókus pedig....hogy is mondjam...Pöttömmókus pedig olyan....kicsike még.

Soma mókus állatóvodába jár. Legjobb barátja a Róka és a Pillangó. Nagyon szereti a diót és a mogyorót és legjobban a fák tetején szeret ugrálni. 

Soma mókus Házikónak hívja az odut, ahol laknak, mert a fa tetejéről rá lehet látni a Tisza túlpartján lévő óriási forgatagra, amire Anyumókus azt mondta: ez a VÁROS és emberek laknak házakban. Soma mókusnak tetszett a ház szó, ahol az emberek laknak. Na, de emberek....brr......az emberekről ne is beszéljünk. Soma mókus félt az emberektől.

Igazából csak egyszer látott embert még életében, de akkor rögtön kettőt is. Valami nagy berregő izével érkeztek, amiről Anyumókus úgy tudta, hogy az egy teherautó. Kiszálltak belőle, majd megnyitották a száját és kiemeltek belőle egy dolgot, aminél rémisztőbbet Soma mókus soha nem látott előtte. Még Anyumókus sem tudta, mi az. Apumókusra néztek kérdőn, aki szerint az egy fanyűvő masina volt. 

A két ember nagyon félelmetes volt. Mély és érdes volt a hangjuk, amin Soma mókus számára érthetetlen nyelven beszéltek. Zöldesbarna ruhájuk volt és akkora tenyerük, mint a tisztás közepén lévő tócsa, ami mindig megtelik vízzel, ha esik az eső. Hangosan kiabálva lépdeltek, majd megálltak az előtt a fa előtt, amely az öreg Fekete Rigó bácsi otthona. Majd éktelen hangzavar kezdődött, Soma mókus reszketett félelmében. Pár perccel később a fa fájdalmas nyikorgással eldőlt. A két ember pedig ahogyan jött, úgy el is ment a berregő teherautóval. 

Igen. Soma mókus félt az emberektől. Félt, hogy az ő otthonát is elpusztítják, ha ismét megjelenik az a teherautó, benne a fanyűvő masinával és a két emberrel.

Egy szép tavaszi napon Soma mókus egyedül volt a Házikóban. Anyumókus, Apumókus és Pöttyömmókus elmentek a szomszédos Nyuszi családhoz látogatóba, mert kisnyuszik születtek náluk.

Egyszercsak Soma mókus összerezzent. Hangokat hallott. Egyre közelebbről. Zsibongó hangokat. Visítozó hangokat. Félelmetes nagyon hangos hangokat! 
EMBEREK! A tisztáson emberek voltak. Nem kettő, hanem tizenkettő, vagy akár huszonkettő is. 
Soma mókus kikukucskált az odúból. Igen! Ott kint van legalább ezer ember - reszketett. 

Soma mókus nagyon félt, de félelmében csak nézte és nézte a soksok embert. Ezek az emberek másmilyenek voltak, mint az a kettő a múltkor. Ezek az emberek olyan.....kicsik.....voltak. 

Soma mókus visszabújt az oduba és sétálgatni kezdett fel és alá. Nem félek, nem félek - motyogta magában.

Ismét kidugta a fejét és alig hitt a szemének. A fa tövében ott csücsült egy ilyen kicsi ember. A haja színe olyan volt, mint a napocskáé. A hátizsákjából, amire egy nagy piros cseresznye volt rajzolva, elővett egy kockás terítőt és az ölébe tette. Elővett egy üveget, amiben sárgás folyadék volt és belekortyolt. A folyadék picit lefolyt a szája szélén és a kicsi ember nevetni kezdett. 

Jó reggelt,

már bemutattam az életem töredékeit és a két gyereket, eljött az idő, hogy saját magamat is egy picit előhúzzam, ki a bánat is ez a maca, aki most úgy veri a billentyűzetet. Nem egy egyszerű csaj, nem is biztos, hogy szimpatikus, mert csatak őszinte és saját magához is az.

Matekban gyenge vagyok, így számadatokat nem mondok, pl. életkorra és testsúlyra kellőképp érzékeny volnék. Életkor tekintetében orbitális hibát sejtek a személyi igazolványomban és inkább maximálisan azoknak hiszek, akik üde és fiatalos fruskának állítanak be.A testsúly pedig az a kategória, amelyet 14 évesen sem voltam hajlandó elárulni. Emlékszem, a középiskolai felvételi mellé kellett csatolni egy orvosi igazolást, amikor is a magasság mellett a háziorvosnak be kellett írnia a testsúlyt is. Én közöltem akkor a doktornéninek, hogy ezt a kérdést igazán indiszkrétnek érzem tőle, nyílván a mérlegre sem állok fel és amíg engem nem érdekel a doktornő súlya, úgy őt se érdekelje az enyém. Ennyiben maradtunk és bekarcolt valami számot az adatlapomba, amit sosem tudtam meg, hogy mi is volt. De nem is érdekelt.

Nő vagyok. Elég rendesen NŐ és eléggé túl is misztifikálom ezt a dolgot. Például a világ egyik legnagyobb baromságának tartom a női emancipációt. Olyasvalaki találhatta ki, aki nyílván ronda volt és rakottszoknyát hordott és nem szerette a pasikat, de a pasik sem őt. A férfi ugyanis legyen Férfi, a nő meg Nő. És bizony maximálisan elvárom, hogy kinyissák előttem az ajtót, előre köszönjenek, ha összefutunk és ha beülünk egy kávéra, meg sem fordul a fejemben, hogy én fizetek - ellenben nagyon kedvesen és szempillarezgetve köszönöm meg. Egész életemben zömmel férfi barátaim voltak, vannak, hatékonyan, tartalmasan lehet velük beszélgetni és alapból tisztelem őket. Ellenben büszkén mondom, hogy már a barátnő fogalmát is ismerem és néha annyira jó csacsogni, pletykálkodni vagy ruhákat és cipőket nézegetni.

Feleség vagyok. Férjem szerint "született feleség", de ő igazán elfogult. Volt egy esküvőnk 2002-ben, kaptam új nevet és egy repi gyűrűt, ami nagyon csinos. Soha az életemben többé nem tudtam felhúzni a vajfehér esküvői cipőmet, arra gyanakszom, esküvő után megnőtt a talpam. Férj szerint egy rózsaszín álomvilágban élek, de ha ezt mondja, a falra mászom tőle és duzzogni kezdek, pedig azt nem is szoktam. Vallom ugyanis, hogy hisztizni (és reggelente öltözködés közben tötymörögni) csak a pasik tudnak igazán.

Néha vagyok csak morcos, de az jól áll nekem, legalábbis elhiszem, hogy így van és még senki sem cáfolt meg. Alapjáraton ugyanis erősnek tartom magam, vagy csak símán hiúnak, ugyanis ha hisztiznék-sírnék és összevonnám a szemöldököm, az nem csinál mást, csak ráncosít. A mosolyráncok viszont aranyosak, így én lépten-nyomon mosolygok. Akkor is, ha hanyattdől a világ, akkor is, ha üres a pénztárca, akkor is, ha igazságtalanság ér, no de akkor is csilingelő hangon trillázok, ha a gyerekeim elkövetnek valami cuki kis apróságot és lekaparhatatlan mosollyal a képemen közlöm velük, hogy nem örülök annyira, ha feldöntötték a vitrines szekrényt.

Vallom, hogy muszáj mindenben a szépet és a jót látni és meglátni, bár ez azért még nekem sem mindig sikerül. Nincs a világon olyan konfliktus, bánat vagy küzdelem, amely sopánkodással orvosolható.

Érettségi óta az a munkám, ami még mindig. Biztosítótársaságnál dolgozom és üzletkötő vagyok, bár ezt nálunk tanácsadónak hívják. Nem egy népszerű szakma, megítélése vetekszik a békávé/apech ellenőrével és a smasszeréval, de én szeretem. Szeretek beszélgetni az ügyfelekkel, számolászni nekik és mosolyogni nekik, bár ez megint olyan dolog, mint amit fentebb írtam: nem könnyű. Manapság ugyanis mindenki nyivákol, nyekereg és panaszkodik, mintha azzal bármit is megoldanának.

Arról, hogy anya vagyok, most nem írok bővebben, folyamatosan erről olvashattok ugyanis ezekben a bejegyzésekben. Nem tudom, mennyire vagyok jó anya. Néha türelmetlen vagyok, néha figyelmetlen, sokszor meg én érzem magam a gyereknek. Kategorikusan figyelek arra, hogy ne kövessem el az én anyám alaphibáit, amelyek bár nyílván formáltak engem, de amiket nehezen fogadok el felnőtt fejjel is. Ő ugyanis túlzottan "pedagógus" volt egész életében, anyaként is, és azt hiszem ennél többet erről nem is kell, de nem is szeretnék írni.

Zárszóként jöjjön pár idézet, amiket szeretek és amikről úgy érzem, "Petrásak":

Aki látni akarja a fényt, annak kockáztatnia kell a sötétséget..

Egy macskát bármire megtaníthatsz.. amit ő szeretne..

Look, if you had one shot, or one opportunity
To seize everything you ever wanted in one moment
Would you capture it or just let it slip?

Ha egy nő visszakérdez, hogy: Tessék? - Az nem azért van, mert nem hallotta amit mondtál, hanem csak esélyt adott arra, hogy megváltoztasd a mondanivalód!