Előszó: Ez most nem lesz sem vicces, sem mosolyfakasztó - csupán az életem egyik momentuma, bár mérföldköve. Itt, talán itt váltam azzá, aki ma vagyok. Nem moderáltam és mivel papírlapra volt írva tollal, most begépeltem, de egyelőre nem tudom átolvasni - hibákért elnézést előre is.

Akkor sem és a mai napig sem tudok erről egyes szám első személyben megnyílvánulni.

Egy írás, amelyet 2001-ben írtam, 12 éve. Fogadjátok szeretettel.

"71 nap"

Azt mondják, meg lehet érezni. Hogy egy anya az ilyet megérzi. Hogy megérezzük, amikor anyává válunk.

Ott fekszel életed legfontosabb férfija mellett és valami iszonyú bugyután vigyorogsz. Érzed. Érzed, hogy történt "valami". Hogy megtörtént.

Attól a perctől kezdve nem hervad le az ajkadról az a bugyuta félmosoly - mindannyiszor ez ül rá arcodra, ahányszor ránézel életed párjára.

Majd eltelik alig több, mint két hét és nem bírod tovább a sokat sejtető, ám mégsem tutibiztos megérzéseidet. És bár tudod, hogy nem lehet tévedés, de aztán mégis rászánod magad és bizonyosságot szerzel.

Állsz a gyógyszertárban pirospozsgás arccal, türelmetlenül. Legszívesebben kidobnád a patikából az előtted topogó mamát, aki a huszadik receptjét dugja az unott arcú gyógyszerész orra elé. Majd amikor végre tiéd a terep, remegő hangon (ám mégis olyan hangerővel, hogy a mama mentében visszaforduljon és a mögötted ácsorgó ötvenes jóember bariton horkantást produkáljon) követeled a terhességi tesztet. Nem holmi magyart, rögtön amerikait. Nem is egyet, kettőt. Nem is egyfélét, kétfélét. Fél vagyont hagysz ott, de nem érdekel. Begyömöszölöd a táskádba, miközben elhaladsz a bariton ötvenes mellett, aki talán rád is kacsint. Majd kilépsz a gyógyszertárból és veszel egy mély levegőt. Már megint az a bugyuta mosoly - de üsse kő! Hogy az emberek rádbámulnak?! Micsoda?! Léteznek emberek rajtad kívül? Á, dehogy!

Aztán loholni kezdesz a nagy titkot rejtő táskáddal. És meg sem állsz a munkahelyedig. Írtó elfoglalt kollégáid röviden üdvözölnek. Te meg ácsorogsz ott az iroda kellős közepén. Te, meg a titoktáska. Majd pár perc múlva a kollégáid bambán konstatálják, amint táskástul kiviharzol a helyiségből. "Sürgős dolgom akadt!" - veted még oda magyarázatképpen a két elképedt munkatársnak, bár ez a helyzeten nem segít. Ők megrándítják a vállukat és tanácstalanul merednek egymásra, majd az ajtóra, amely szépen becsukódik mögötted. Férfiak! Mit tudhatnak ők?

Te, a titoktáska és annak tartalma mindeközben bezárkóztok az irodaház 80x120 cm-es helyiségébe. Reszketve téped fel a két kis dobozt, a használati útmutatók a hideg kövön landolnak. Ügyetlenkedsz egy, a konyhából lopott műanyag pohárral és közben kétszer zavarsz el egy kinti kopogtatót melegebb éghajlatra. Aztán rendeltetésének megfelelően használod a két kis műanyag csíkot. Csak három perc várakozás. Csak?!? Három évnek tűnik. Közben elüvöltöd magad: "Még sokáig tart!", amikor észleled, hogy valaki érzéketlen tuskó még mindig kint tipródik a mosdóban.

Becsukod a szemed és vársz. Próbálsz tízig elszámolni. Háromig sikerül. Kinyitod a szemed. Először csak az egyiket. Kétszer kettő csíkot látsz. Az egyiken is kettőt és a másikon is kettőt. Ugyan mióta van az ember torkában a szíve? Mintha anatómiailag ez nem stimmelne - bár ez most kit érdekel? Neked ott dobog és kész! Dübörög.. Szóval kétszer két csík. Hol a fenében vannak a használati útmutatók?

Egy csík=nem terhes. Kettő csík=terhes. Nahát, mind a két papíron ez áll. Újra előveszed a két tesztet, közel, közvetlenül a szemed előtt forgatod őket és egyenként számolsz, mint egy kisiskolás. Egy-kettő. Egy-kettő. Egyenlő Baba! Bababa! Babababa!

És ekkor erőre kapsz. Kirohansz a wc-ből, átesel a mosdóba. Már mennél, de előbb mégis felhúzod a nadrágodat. Aztán visszazuhansz a wc-be, hogy összeszedd a bűnjeleket. Az a két tesztcsík pedig ismét a táskádban landol. Nem sokáig. Fél pillanat múltán már újra a kezedben forgatod őket. Egy-kettő. És a másikon is: egy-kettő.

A következő percben újra az irodád kellős közepén állsz. És vigyorogsz. A kollégáid bambulási világrekordot döntenek. Állsz ott és viszket a talpad a mehetnéktől. Mert mennél már haza, hogy a párod is tudja immár a nagy hírt. Vadul nekiállsz sms-t írogatni, de aztán meggondolod magad.

"Sürgős dolgom akadt!"  - ezt ma már egyszer hallották tőled a kollégáid. Mire felocsúdnak, te már rég a buszon ülsz hazafelé.

És ettől a naptól kezdve megváltozik minden. Madzag köthető mindkettőtök lábára és lufiként is funkcionáltok - hiszen minimum tíz centivel a föld felett szálldostok immár. És te már tizenöt napos terhesen azt figyeled: ugye látszódik? Húsz napos terhesen már végiglátogattátok az összes fontos bababoltot, ahol kiválasztásra kerül a sokfunkciós babakocsi színben azonos táskával, a bújócskához is tökéletes szekrényke, az ezerféleképpen összerakható kiságy, a csupacsipke, abszolút hasztalan, de gyönyörű pólya, no meg az 56-os méretű csíkos rugdalózó. Te már elérzékenyülsz minden pelenkareklámon, félórákig bámulod a banános csirkepép borsós nokedlivel feliratú babakonzerveket meg a Mickey egeres cumikat a hipermarketben, rámosolyogsz minden kismamára. És persze belekukkantasz minden babakocsiba az utcán, miközben bizton tudod: a te babád ezeknél szebb, aranyosabb, okosabb, ... sorolhatnád lesz.

Felveszed az úgynevezett kismama-magatartást:

- rosszallóan csóválod a fejed, ha húszméteres környezetedben valaki rágyújt

- ha ezt mégis megteszi valaki, teátrálisan legyezed a levegőt magad előtt és a szemed villámokat szór

- kinyomod az utcán vagy társaságban a hasad, lássa csak az egész világ, hogy te anyuka vagy

- gyűlölködve viszonyulsz ahhoz a tizenhat éves suhanchoz, aki előtted ül le a villamoson és ciccegsz, hogy nem adja át a helyet - bár nem kéred meg rá, azt azért nem.

- észre sem veszed, de sokadjára gondolod azokat a mondatokat, amelyektől korábban falra másztál: "Lám, a mai fiatalság! Ezek a neveletlen gyerekek!"

És olyan jó elmesélni mindenkinek.

És olyan jó érezni, hogy idővel tényleg növekszik a hasad és keményedik. Lassan érzed, hogy tényleg van bent valami. Megvastagodik a derekad, megnő a melled. És olyan jó odabújni a párodhoz, aki simogatja a hasadat és közben azt dünnyögi bele: Szeretlek, Kicsim.

Igen. Szereted. Szeretitek. Még nem tudjátok, ki ő. Kicsoda-micsoda lesz belőle. Semmi mást nem tudtok róla, csak azt, hogy szeretitek. Még csak álmodtok és álmodoztok róla. A képzeletetekben ő a világ legtökéletesebb, legeszesebb, leggyönyörűbb, legsikeresebb babája, aki bájos, rafinált, rosszcsont, imádnivaló. És ti imádjátok is.

Te különösen. Hiszen benned él. A te véred az ő vére. A te léted az ő léte. Egyek vagytok. Belőled él, táplálkozik, növekszik, fejlődik.

Aztán egyszercsak nincs többé.

Meghalt.

Elment.

Vérzel és tanácstalan vagy. Kapkodsz valami után, ami nincs többé. Ökölbe szorított kézzel reméled a lehetetlent. Küzdesz, de hiába. Ülsz és nézed az ultrahang képernyőt és csak az üveges, üres feketeséget látod. Amikor utoljára az ultrahangmonitort láttad, akkor még ott volt egy aprócska borsószem.

Nem hiszel a szemednek, mert ezt nem lehet elhinni. Bámulod a plafont, amikor betolnak a műtőbe. A szemeddel kíséred a plafonon lévő repedést. Az utolsó, amit látsz, az altatóorvos együttérző arca. Az utolsó, amire gondolsz az, hogy ez nem igaz. Pár méterrel arrébb a párod is ezt motyogja maga előtt.

Eltelik két nap. Itthon vagy már. Gyetyát gyújtasz, csend van. És még egy csillag az égen. Aki élt benned 71 napot és ott is marad.

Te tollat ragadsz, hogy leírd mindazt, amit az elmúlt 71 napban éreztél. És rájössz a végén: "Csak fel a fejjel, nagylány! Nézz előre! Új jövő született!"

Ég veled, Kicsike, várunk vissza.

2001. október 30.