Minden év végén a kereskedelmi tévék bedobnak valami sablon tehetségkutatót, amivel szombat estékre a fotelokba szögezik a kultúrszomjas szórakozni vágyókat. Ezt jól megkaptuk idén is.
Múlt szombaton Vikivel megnéztük az idei széria egyik első adását. Minden műsor roppant eredeti és egyedi, ergo halál unalom. Bejön a Jolánka és kisminiben platinaszőkén előadja a Lájk ö vördzsint, mint Madonna, és megrázza a fenekét, amit véletlenül vesz a kamera premier plánban. A zsűri kikerekedett ufoszemekkel néz ki a fejéből, az énféle meg odahaza a körmét piszkálja. Majd megjelenik Józsi és előidézi Zámbó Jimmyt magas Cé helyett alsó Zsében. A zsűri jobb esetben menekül az asztal alá, rosszabb esetben visítva röhög.
Néha előfordul pár tehetség, de Rúzsa Magdi vagy Radics Gigi után már ők is rémesen unalmasak. A zsűri ekkor előhúzza a nagy jelzőhármas valamelyikét és puffog velük (fantasztikus, zseniális, tökjó), esetenként csettint vagy kacsint vagy bőg.
A legutóbbi adásban viszont volt egy páros, valami zenekar, sem a fizimiskájukat, sem a nevüket nem jegyeztem meg, csupán egy félmondatukat. Azt mondta az egyik tag, hogy azért jöttek ide, hogy ne csak az anyukájuk rajongjon a zenéjükért.
Nos, ezért kezdtem bele én ebbe a blogba. Mert persze, hogy nagyon cuki dolog, hogy írok valamit és azon én egyedül - ám őszintén - kacarászok, de mégis: mi van, ha mást is érdekelnének az írásaim?
Szombat hajnali négykor kidobott az ágy. Én, aki gyűlöli a kakasokat, meg a reggelt, vekkere meg alapjáraton nincs, hajnalok hajnalán ott kotlottam a gép előtt és leírtam azt, amit az első beírásomban láttatok már. Nem olvastam vissza csak két órával később és persze kuncorásztam picit magamban. Majd átküldtem Férjnek és ott ültem a nyakában, hogy lássam: ő is kuncorászik-e. Neki mondjuk szerződéses feladatköre őszintén és hihetően felfelé görbíteni az ajkát, ha a neje valamit leír, valahogyan olyasmi munkakör az övé, mint az említett fiatalember anyukájáé.
Úgyhogy vettem egy nagy levegőt és átküldtem a soraimat egy újságírónak. Illetve számomra AZ Újságírónak. Most nem azért, mert ő az egyetlen újságíró, akit személyesen ismerek, de amúgy tényleg. És ő is azt mondta, hogy "jó". Ennél hosszabban mondta, de az ő sorait egy életre becsben megőrzöm és nem mutogatom. Majd most jól megtudja, hogy mekkora boldogságot okozott nekem.
Tegnap este megnyitottam ezt a blog oldalt. Egy akkora IT szakember vagyok, hogy ilyet még nem látott a Föld: pár évembe beletelt megtanulni a különbséget monitor és billentyűzet között, valamint vallom, hogy a világ összes szoftver és hardver hibája megoldható a gép restarttal - úgyhogy egy ideig köröztem azon, hogyan lesz megjeleníthető tartalom ebből. Amikor úgy véltem, hogy végre kész a mestermű, átküldtem Férjnek, akinek a gépén meg is jelent az oldal: töküresen. Pánik, falfehér ábrázat, de végül is sikerült rányomkodnom az Élesítés gombra és most már látszódik.
Éjjel alvásig azon kínlódott az agyam, hogy vajon merem-e az oldalamat felrakni mondjuk a facebook adatlapomra, de ma délelőtt ez is sikerült. Úgy voltam vele: ők mégiscsak az én ismerőseim, legfeljebb még inkább zizi macának fognak tartani, mint eddig - veszíteni valóm nincs.
De most az van, hogy kész vagyok. (Úgy értve, hogy egész nap azt mondogatom magamnak, hogy húha.) Pár ismerős megosztotta. Pár ismerős számomra ismeretlen ismerőse is. Egyelőre fel nem fogom, de óriási. (Jajj bocs: fantasztikus, zseniális és tökjó..)
Szóval folytatom.
Köszönöm a figyelmeket, további mosolygós napot:
Petra
