Jó reggelt,
Budapesten voltam és "Éhes lettem, enni akartam, de nem jött össze elsőre..".
Csütörtök délután, három óra, verőfény, nyüzsgő főváros és korog a gyomrom. Jól esne egy rántott szelet sült krumplival és uborkasalátával, de a rántott hús ma már inkább egy sótlan papírlap tocsogós panírban, mellé burgonyát limitáltan tartalmazó hasábizé, az uborkasalátát meg immár ubisalinak hívják és víz ízű (emlékeimben meg van liggyentve egy evőkanálnyi tejföllel is, aminek a tetejére szórnak egy csipet paprika őrleményt is, hmm..).
Meglátok egy épületet, alján nagy kirakatokon betűkkel: Étterem. Elmélázom az ajtó mellett elhelyezett étlapon: rántott szelet, rántott sajt, rántott mindenféle bizbasz, brassói, főzelékek, hortobágyi rakott palacsinta, - nem sorolom, konkrétan minden, ami körbeöleli nálam az éttermi étel fogalmát.
Belépek. Rend van, tisztaság, virágok.
A pult hosszú, mint bármely önkiszolgáló egységnél a pultok szoktak lenni, előttük korlát, tálcák, rekeszekben evőeszköz. Pult mögött négy szem mosolygó kislányka, míg az éttermi részben nyakkendős fehér inges fiatalember rohangál tollal és cetlivel. Első benyomás tehát kellemes.
Közelebb menvén belebotlok a szabad szedésű saláta bár részlegbe, bekukkantok és picit felcsusszan a szemöldököm. Tizenhét fakkból tizenöt üres, egyben árválkodik pár csoffadt paradicsom fekete olivabogyóval, a másikban meg valami gombóc formára göngyölgetett narancssárga színű valami. Nem jövök rá, mi, mert sárgarépának túlzottan puhának tűnt, almának meg túlzottan narancssárgának, igazából annak drukkoltam, hogy inkább gyümölcs legyen ez a dolog, mint zöldség.
Kicsit döbbentem lépek tovább a hosszú pultok irányában és csak remélni merem, hogy azért vannak tükörsímára letisztítótt fém fedelekkel lefedve a kis fakkok, ahol elvileg az ételnek lenni kell, mert ennyire nagyon pedáns a hely. A pultos kislányka édesen mosolyog a pult mögött és köszönés után feltesz egy olyan kérdést, ami......hogyismondjam......... érdekes. Megérdeklődi ugyanis, hogy mit szeretnék.
Ööööö nem tudom, más egy étteremben mit szokott szeretni, én mindenesetre azt válaszoltam neki, hogy enni óhajtok.
A hölgy nem nagyon tudott mit kezdeni az információval, mert olyan arcot vágott, mintha arra kértem volna, lőjön bele egy lilás melírcsíkot a hajamba. Totális elképedés, majd folytatódott a kabaré, mert megkérdezte, hogy "Mit?".
- Enni. Ételt. - feleltem és kifelé mutogattam a bejárat irányába az étlapra.
Itt már picit groteszkké vált a dolog, mert erre a hölgy azt válaszolta:
- Tizenöt óra egy perc van.
Én nem emlékeztem, mikor kérdeztem meg tőle az időt, de megköszöntem és ismét a tárgyra tértem.
- Enni. Étel.
- Jahogyúúúúgy, - felelt a hölgy, majd közölte, hogy pizza van, illetve lesz, már gyúrják a tésztát és nagyon finom, várjam ki.
- De én nem pizzát. Én olyan ételt szeretnék enni, ami bár étel és nagyon finom, de nem pizza.
- De hát tizenöt óra egy perc van.
Nem szaporázom a szót, felfogtam. Tehát az étterem, amelynek bejárata mellett áll egy pöpec étlap, 15 óráig ad bisztró jelleggel készensülteket, utána viszont már csak pizzát, bár azt is késve. Csak nem értem, miért nincs jelölve ez valahol a bejárat környékén, vagy egyáltalán, miért nézik hülyének az embert, aki oda betér és nem pizzát enne, bár feltűnhetett volna az pár vendég, akik lelkesen ücsörögtek a bokszokban és senki előtt nem volt tányér. Mindenesetre köszöntem szépen, pizzára nem voltam kiváncsi, mégoly nagyon finom is lehetett.
Én még ma is ezen nevetgéltem, mert elképzeltem a jelenetet, amiben ötven évvel később a mai kislányka unokáival a térdén mesél arról, milyen is volt az, amikor egy vidéki tyúk tizenöt óra egy perckor ételt kért tőle.
