Jó reggelt,

A facebook néha megzabálja a posztokat, így az első 2011-es gyerekszáj listánál bődületes hiányérzetem támadt. Konkrétan eltűnt a húsgombóc. A húsgombócos jelenet ugyanis egészen biztosan 2011 nyarán történt, az apropója és a körülötte lévő egyéb történések kapcsán fixen megjegyeztük az időpontját. 

De húsgombóc az előző listán nem volt meg és utána sem került elő. Na de most! Meglett és jött vele még egy csomó egyéb, fogadjátok szeretettel, még mindig 2011-es év:

2011. február

Előszó: Ez most nem lesz sem vicces, sem mosolyfakasztó - csupán az életem egyik momentuma, bár mérföldköve. Itt, talán itt váltam azzá, aki ma vagyok. Nem moderáltam és mivel papírlapra volt írva tollal, most begépeltem, de egyelőre nem tudom átolvasni - hibákért elnézést előre is.

Akkor sem és a mai napig sem tudok erről egyes szám első személyben megnyílvánulni.

Egy írás, amelyet 2001-ben írtam, 12 éve. Fogadjátok szeretettel.

"71 nap"

Azt mondják, meg lehet érezni. Hogy egy anya az ilyet megérzi. Hogy megérezzük, amikor anyává válunk.

Ott fekszel életed legfontosabb férfija mellett és valami iszonyú bugyután vigyorogsz. Érzed. Érzed, hogy történt "valami". Hogy megtörtént.

Attól a perctől kezdve nem hervad le az ajkadról az a bugyuta félmosoly - mindannyiszor ez ül rá arcodra, ahányszor ránézel életed párjára.

Majd eltelik alig több, mint két hét és nem bírod tovább a sokat sejtető, ám mégsem tutibiztos megérzéseidet. És bár tudod, hogy nem lehet tévedés, de aztán mégis rászánod magad és bizonyosságot szerzel.

Állsz a gyógyszertárban pirospozsgás arccal, türelmetlenül. Legszívesebben kidobnád a patikából az előtted topogó mamát, aki a huszadik receptjét dugja az unott arcú gyógyszerész orra elé. Majd amikor végre tiéd a terep, remegő hangon (ám mégis olyan hangerővel, hogy a mama mentében visszaforduljon és a mögötted ácsorgó ötvenes jóember bariton horkantást produkáljon) követeled a terhességi tesztet. Nem holmi magyart, rögtön amerikait. Nem is egyet, kettőt. Nem is egyfélét, kétfélét. Fél vagyont hagysz ott, de nem érdekel. Begyömöszölöd a táskádba, miközben elhaladsz a bariton ötvenes mellett, aki talán rád is kacsint. Majd kilépsz a gyógyszertárból és veszel egy mély levegőt. Már megint az a bugyuta mosoly - de üsse kő! Hogy az emberek rádbámulnak?! Micsoda?! Léteznek emberek rajtad kívül? Á, dehogy!

Aztán loholni kezdesz a nagy titkot rejtő táskáddal. És meg sem állsz a munkahelyedig. Írtó elfoglalt kollégáid röviden üdvözölnek. Te meg ácsorogsz ott az iroda kellős közepén. Te, meg a titoktáska. Majd pár perc múlva a kollégáid bambán konstatálják, amint táskástul kiviharzol a helyiségből. "Sürgős dolgom akadt!" - veted még oda magyarázatképpen a két elképedt munkatársnak, bár ez a helyzeten nem segít. Ők megrándítják a vállukat és tanácstalanul merednek egymásra, majd az ajtóra, amely szépen becsukódik mögötted. Férfiak! Mit tudhatnak ők?

Te, a titoktáska és annak tartalma mindeközben bezárkóztok az irodaház 80x120 cm-es helyiségébe. Reszketve téped fel a két kis dobozt, a használati útmutatók a hideg kövön landolnak. Ügyetlenkedsz egy, a konyhából lopott műanyag pohárral és közben kétszer zavarsz el egy kinti kopogtatót melegebb éghajlatra. Aztán rendeltetésének megfelelően használod a két kis műanyag csíkot. Csak három perc várakozás. Csak?!? Három évnek tűnik. Közben elüvöltöd magad: "Még sokáig tart!", amikor észleled, hogy valaki érzéketlen tuskó még mindig kint tipródik a mosdóban.

Becsukod a szemed és vársz. Próbálsz tízig elszámolni. Háromig sikerül. Kinyitod a szemed. Először csak az egyiket. Kétszer kettő csíkot látsz. Az egyiken is kettőt és a másikon is kettőt. Ugyan mióta van az ember torkában a szíve? Mintha anatómiailag ez nem stimmelne - bár ez most kit érdekel? Neked ott dobog és kész! Dübörög.. Szóval kétszer két csík. Hol a fenében vannak a használati útmutatók?

Egy csík=nem terhes. Kettő csík=terhes. Nahát, mind a két papíron ez áll. Újra előveszed a két tesztet, közel, közvetlenül a szemed előtt forgatod őket és egyenként számolsz, mint egy kisiskolás. Egy-kettő. Egy-kettő. Egyenlő Baba! Bababa! Babababa!

És ekkor erőre kapsz. Kirohansz a wc-ből, átesel a mosdóba. Már mennél, de előbb mégis felhúzod a nadrágodat. Aztán visszazuhansz a wc-be, hogy összeszedd a bűnjeleket. Az a két tesztcsík pedig ismét a táskádban landol. Nem sokáig. Fél pillanat múltán már újra a kezedben forgatod őket. Egy-kettő. És a másikon is: egy-kettő.

A következő percben újra az irodád kellős közepén állsz. És vigyorogsz. A kollégáid bambulási világrekordot döntenek. Állsz ott és viszket a talpad a mehetnéktől. Mert mennél már haza, hogy a párod is tudja immár a nagy hírt. Vadul nekiállsz sms-t írogatni, de aztán meggondolod magad.

"Sürgős dolgom akadt!"  - ezt ma már egyszer hallották tőled a kollégáid. Mire felocsúdnak, te már rég a buszon ülsz hazafelé.

És ettől a naptól kezdve megváltozik minden. Madzag köthető mindkettőtök lábára és lufiként is funkcionáltok - hiszen minimum tíz centivel a föld felett szálldostok immár. És te már tizenöt napos terhesen azt figyeled: ugye látszódik? Húsz napos terhesen már végiglátogattátok az összes fontos bababoltot, ahol kiválasztásra kerül a sokfunkciós babakocsi színben azonos táskával, a bújócskához is tökéletes szekrényke, az ezerféleképpen összerakható kiságy, a csupacsipke, abszolút hasztalan, de gyönyörű pólya, no meg az 56-os méretű csíkos rugdalózó. Te már elérzékenyülsz minden pelenkareklámon, félórákig bámulod a banános csirkepép borsós nokedlivel feliratú babakonzerveket meg a Mickey egeres cumikat a hipermarketben, rámosolyogsz minden kismamára. És persze belekukkantasz minden babakocsiba az utcán, miközben bizton tudod: a te babád ezeknél szebb, aranyosabb, okosabb, ... sorolhatnád lesz.

Felveszed az úgynevezett kismama-magatartást:

- rosszallóan csóválod a fejed, ha húszméteres környezetedben valaki rágyújt

- ha ezt mégis megteszi valaki, teátrálisan legyezed a levegőt magad előtt és a szemed villámokat szór

- kinyomod az utcán vagy társaságban a hasad, lássa csak az egész világ, hogy te anyuka vagy

- gyűlölködve viszonyulsz ahhoz a tizenhat éves suhanchoz, aki előtted ül le a villamoson és ciccegsz, hogy nem adja át a helyet - bár nem kéred meg rá, azt azért nem.

- észre sem veszed, de sokadjára gondolod azokat a mondatokat, amelyektől korábban falra másztál: "Lám, a mai fiatalság! Ezek a neveletlen gyerekek!"

És olyan jó elmesélni mindenkinek.

És olyan jó érezni, hogy idővel tényleg növekszik a hasad és keményedik. Lassan érzed, hogy tényleg van bent valami. Megvastagodik a derekad, megnő a melled. És olyan jó odabújni a párodhoz, aki simogatja a hasadat és közben azt dünnyögi bele: Szeretlek, Kicsim.

Igen. Szereted. Szeretitek. Még nem tudjátok, ki ő. Kicsoda-micsoda lesz belőle. Semmi mást nem tudtok róla, csak azt, hogy szeretitek. Még csak álmodtok és álmodoztok róla. A képzeletetekben ő a világ legtökéletesebb, legeszesebb, leggyönyörűbb, legsikeresebb babája, aki bájos, rafinált, rosszcsont, imádnivaló. És ti imádjátok is.

Te különösen. Hiszen benned él. A te véred az ő vére. A te léted az ő léte. Egyek vagytok. Belőled él, táplálkozik, növekszik, fejlődik.

Aztán egyszercsak nincs többé.

Meghalt.

Elment.

Vérzel és tanácstalan vagy. Kapkodsz valami után, ami nincs többé. Ökölbe szorított kézzel reméled a lehetetlent. Küzdesz, de hiába. Ülsz és nézed az ultrahang képernyőt és csak az üveges, üres feketeséget látod. Amikor utoljára az ultrahangmonitort láttad, akkor még ott volt egy aprócska borsószem.

Nem hiszel a szemednek, mert ezt nem lehet elhinni. Bámulod a plafont, amikor betolnak a műtőbe. A szemeddel kíséred a plafonon lévő repedést. Az utolsó, amit látsz, az altatóorvos együttérző arca. Az utolsó, amire gondolsz az, hogy ez nem igaz. Pár méterrel arrébb a párod is ezt motyogja maga előtt.

Eltelik két nap. Itthon vagy már. Gyetyát gyújtasz, csend van. És még egy csillag az égen. Aki élt benned 71 napot és ott is marad.

Te tollat ragadsz, hogy leírd mindazt, amit az elmúlt 71 napban éreztél. És rájössz a végén: "Csak fel a fejjel, nagylány! Nézz előre! Új jövő született!"

Ég veled, Kicsike, várunk vissza.

2001. október 30.

2011. május

Azért a marketinget még tanulni kell.. Szeged, Borfesztivál, két kisgyerek (8 és 5 évesek) és én. A standok közül párnál nagy tálon vevőcsalogató, kicsi sósperec, ropika. Ötéves kisfiú odalép a standhoz.

- Kérhetek egy ropit? (egyet....két kilós kiszerelésből)

Árushölgy rávakkant: semmiképp, csak ha vesztek bort. Csak vásárlás mellé jár!

erre a fiam: Nem adsz, néni? Hát ez így elég béna dolog.

ááááááááááá

2011. július

Viki: Laci, az angyalokban hiszel?
Lacika: igen.
Viki: én is hiszek, mert mögöttem is mindig áll valaki, aki az én angyalom.

Épp állok a lányom mögött és muszáj volt megszólalnom: Úgy hívják, Anya.

2011. augusztus

Én: Lacika, milyen betűvel kezdődik az, hogy lekvár?
Lacika (5): LE
Én: LÖ
Lacika: lökvár?
Férj: akkor ez egy francia szó?
Lacika: hát a franciák biztos így hívják: Lö kvár.

2011. augusztus

Lacika (5): Van egy gyenge pontom, amiben ha kikapcsolom az erőt, eljön az alvási időszak.

Én: Értem, kisfiam. De elhiszem, ha csak annyit mondasz, álmos vagy.

2011. augusztus

Lacika (5): csak jelszóval jutsz át.
Viki (8): milyen betűvel kezdődik?
Lacika: HA, mint Hajó.
Viki: Netán......hajó?
Lacika: Igeeeeeen!
Viki: De te megmondtad a jelszót.
Lacika: Jaaaaaaaaa..

én kis szőke gyermekeim játszanak..

2011. augusztus

Kora reggeli idill:

Lacika (5): Anya, bekapcsolnád nekem a tévét?
Én: Te nem tudsz odamenni és bekapcsolni?
Lacika: Nekem még ilyenkor bamba a lábam.

Ez de jó duma ellopom a fiamtól

2011. augusztus

Lacika (5): Anya, a Viki mostantól Hercegnő és azt üzeni, hogy reggelit kér.
Én: Lacika, mondd meg a nővérednek, hogy már reggelizett és épp a koszos tányérját kellene kihoznia a mosogatóba.
Viki (8) a háttérben: De én már Hercegnő vagyok, ilyeneket nem csinálok.
Én: A Hercegnők anyukája pedig a Királynő, ugye? A Királynő üzeni, hogy kifelé a koszos tányérral.

2011. szeptember

Viki (8) : Anya, adsz nekem ....
szó fennakad...
Én: Nem adok pénzt
Viki: ... rájöttél...

2011. október

Nagy az arc

Viki (8): Anya, milyen az a bestia?
Én: Hát nézz bele a tükörbe. Pont olyan.
Viki: Szép?

huhúú

2011. október

Lacika (5) : Anya, olyanra kérlek, amiben te nagyon jó vagy és annyira szeretem és olyan nagyon ügyes vagy.
Én: no? (kikerekedett szemek)
Lacika: megvakargálnád a hátam?

ööööööööö pasi.......tud élni

2011. november

Én a konyhában, hallom, hogy a fiam a nappaliban sír. Beszaladok, mi is lehet az én kicsi drááágámmal Krokodilkönnyek..

- Mi van, kisfiam?
Lacika (5) : - A Vikiiii aaaazt mondta (hüpp), hooogy .... (hatásszünet, nagylevegővétel újabb bömbihöz)
- Na mi szőrnyűséget mondott a Viki?
Lacika: Hogy ha majd felnőtt leszek, (hüpp) nekem lesz feleségem!!!!!!

Te. Jó. Ég.

2011. november

Én: Lacika, ébresztő, megyünk az óvodába!
Lacika (5): Nem, most nem sajnos, most én még alszom.

2011. november

A szomszéd újrabetonozta a garázsfeljáróját, ma reggel megnéztük, már szárad.
Lacika (5): Nézd, anya, már szárad!
Én: Ezt úgy mondják, megköt a betön.
Lacika: Betön???
Én: Akarom mondani beton. Már beszélni sem tudok lassan.
Lacika: Hihi, már azt hittem megkötött a Jensen (Dzsenzön) Betön.

ááááááááááááááááááááá

2011. november

Lacika (5): Anyaaaaaaaaa, a Viki értetlenkedik!! Bolondok házában vagyok, vagy mi?

(a kérdés maradjon költői - a szerk.)

2011. november

Lacika (5): Anya, képzeld, az Apa megmutatta az Elbörgörjét!
Én: Te jó ég, kisfiam, mit mutatott neked az apád?
Lacika: Hát Apa játszik vele.
(heeeeee?)
Lacika: Szólok a Vikinek, nézze meg ő is az Elbörgört!

férj a háttérben: Angry bird!

2011. november

Lacika (5) kora hajnali okfejtés: A macik télen alszanak. Ők lemaradnak a karácsonyról. Kivéve a jegesmacik, akik folyton a hidegben futkorásznak meg sétálgatnak.

2011. december

Lacika (5): Anya, ha én nagy leszek, tűzoltó akarok lenni.
Viki (8), szőke - a szerk. - Én meg pompomlány.

(haladás, tavaly ilyenkor Lacika még zokniárus szeretett volna lenni)

2011. december

Lacika (5): Ha iszom akár egy korty vizet is, máris megtelik a testem vízvezetéke.
Viki (8): De a víz az agyadba megy ám!

Holnap felvételizünk az egyetemre biológia szakra..

2010. augusztus

Párbeszéd köztem és a lányom között, a fiamról:

Viki: - Anya, olyan kár, hogy nem tudsz varázsolni.
Én: - Miért, kislányom, mit varázsoljak?
Viki: - Csinálhatnál a Lacikából egy halat, mert .... de tényleg, Anya......hogy tud EZ ennyit dumálni egész nap???

hömm..

2010. szeptember

Vendégeket várunk, közli a lányom (7) a fiamnak (4).
- Lacika, muszáj neked is jólfésültnek lenned, ha jönnek a Juditnéniék, gyere megfésüllek.
Megfésülte. Fiam reakciója:
- Ajmár, Viki, így olyan nyálas lettem.

2010. szeptember

Gyermekeim alszanak, asszem kiveszem a hajamból ezt a hét darab rózsaszín és lila gombócos és cicás hajgumit, ami rajtam van már kora délután óta (a lányomra rájött a kísérletezős fodrászosdi és "jajjanya, ki ne vedd, ANNYIRA csinos vagy így) ..

2010. október

Rizsfelfújtat csinálok a gyerekekkel. Most operáltam ki a főtt rizsből egy db valaha zöld színű Spar Budget vaníliáscukor zacskót.
közérdekű 1. - a tej oldja a Spar termékek csomagolásán lévő zöld színezéket
közérdekű 2. - Bridget Jones bekaphatja a kék levesével, én zöld rizsfelfújtat tudok

2010. november

Lacika (4,5): Anya, azt álmodtam, együtt élek egy sárkánnyal. És én imádok együtt élni egy sárkánnyal.

(Nem értem, ezen a férjem miért nevetett akkorát..)

2010. november

Lacika: Anya, képzeld el mit mondott az xy, amikor rájött, hogy mégis megvan az elveszett karkötője!
Én: Na, mit mondott, kisfiam?
Lacika: Megvan...Ezt mondta.

áááááááá

2010. december

Viki az előbb megkérdezte, hogy írják a Q betűt. Megmutattam neki, itt még nem tartanak a suliban. Majd átnyújtott nekem egy rajzot Rudolffal a rénszarvassal, sok sok hópehellyel és csillagokkal és a rajz tetején nagy betűkkel áll: MIQLÁS ....

2010. december

Lacika (4,5): Holnap lesz a Viki névnapja. Venni akarok neki ajándékot.
Jani és én: Milyen ajándékot, kisfiam?
Lacika: Játékboltban ajándékot. Majd ti adtok pénzt, én meg megveszem.
Jani és én: És mire gondoltál, hogy vennél a Vikinek?
Lacika: Babát. Vennék a Vikinek egy babát a névnapjára.

valami belement a szemembe..

Én még ma is ezen nevetgéltem, mert elképzeltem a jelenetet, amiben ötven évvel később a mai kislányka unokáival a térdén mesél arról, milyen is volt az, amikor egy vidéki tyúk tizenöt óra egy perckor ételt kért tőle.

Petra

Minden év végén a kereskedelmi tévék bedobnak valami sablon tehetségkutatót, amivel szombat estékre a fotelokba szögezik a kultúrszomjas szórakozni vágyókat. Ezt jól megkaptuk idén is.

Múlt szombaton Vikivel megnéztük az idei széria egyik első adását. Minden műsor roppant eredeti és egyedi, ergo halál unalom. Bejön a Jolánka és kisminiben platinaszőkén előadja a Lájk ö vördzsint, mint Madonna, és megrázza a fenekét, amit véletlenül vesz a kamera premier plánban. A zsűri kikerekedett ufoszemekkel néz ki a fejéből, az énféle meg odahaza a körmét piszkálja. Majd megjelenik Józsi és előidézi Zámbó Jimmyt magas Cé helyett alsó Zsében. A zsűri jobb esetben menekül az asztal alá, rosszabb esetben visítva röhög.

Néha előfordul pár tehetség, de Rúzsa Magdi vagy Radics Gigi után már ők is rémesen unalmasak. A zsűri ekkor előhúzza a nagy jelzőhármas valamelyikét és puffog velük (fantasztikus, zseniális, tökjó), esetenként csettint vagy kacsint vagy bőg.
A legutóbbi adásban viszont volt egy páros, valami zenekar, sem a fizimiskájukat, sem a nevüket nem jegyeztem meg, csupán egy félmondatukat. Azt mondta az egyik tag, hogy azért jöttek ide, hogy ne csak az anyukájuk rajongjon a zenéjükért.

Nos, ezért kezdtem bele én ebbe a blogba. Mert persze, hogy nagyon cuki dolog, hogy írok valamit és azon én egyedül - ám őszintén - kacarászok, de mégis: mi van, ha mást is érdekelnének az írásaim?

Szombat hajnali négykor kidobott az ágy. Én, aki gyűlöli a kakasokat, meg a reggelt, vekkere meg alapjáraton nincs, hajnalok hajnalán ott kotlottam a gép előtt és leírtam azt, amit az első beírásomban láttatok már. Nem olvastam vissza csak két órával később és persze kuncorásztam picit magamban. Majd átküldtem Férjnek és ott ültem a nyakában, hogy lássam: ő is kuncorászik-e. Neki mondjuk szerződéses feladatköre őszintén és hihetően felfelé görbíteni az ajkát, ha a neje valamit leír, valahogyan olyasmi munkakör az övé, mint az említett fiatalember anyukájáé.

Úgyhogy vettem egy nagy levegőt és átküldtem a soraimat egy újságírónak. Illetve számomra AZ Újságírónak. Most nem azért, mert ő az egyetlen újságíró, akit személyesen ismerek, de amúgy tényleg. És ő is azt mondta, hogy "jó". Ennél hosszabban mondta, de az ő sorait egy életre becsben megőrzöm és nem mutogatom. Majd most jól megtudja, hogy mekkora boldogságot okozott nekem.

Tegnap este megnyitottam ezt a blog oldalt. Egy akkora IT szakember vagyok, hogy ilyet még nem látott a Föld: pár évembe beletelt megtanulni a különbséget monitor és billentyűzet között, valamint vallom, hogy a világ összes szoftver és hardver hibája megoldható a gép restarttal - úgyhogy egy ideig köröztem azon, hogyan lesz megjeleníthető tartalom ebből. Amikor úgy véltem, hogy végre kész a mestermű, átküldtem Férjnek, akinek a gépén meg is jelent az oldal: töküresen. Pánik, falfehér ábrázat, de végül is sikerült rányomkodnom az Élesítés gombra és most már látszódik.

Éjjel alvásig azon kínlódott az agyam, hogy vajon merem-e az oldalamat felrakni mondjuk a facebook adatlapomra, de ma délelőtt ez is sikerült. Úgy voltam vele: ők mégiscsak az én ismerőseim, legfeljebb még inkább zizi macának fognak tartani, mint eddig - veszíteni valóm nincs.

De most az van, hogy kész vagyok. (Úgy értve, hogy egész nap azt mondogatom magamnak, hogy húha.) Pár ismerős megosztotta. Pár ismerős számomra ismeretlen ismerőse is. Egyelőre fel nem fogom, de óriási. (Jajj bocs: fantasztikus, zseniális és tökjó..)

Szóval folytatom.

Köszönöm a figyelmeket, további mosolygós napot:

Petra